Vickivel abban maradtunk még korábban, hogy nem az ő birtokán fogok lakni, mert túl sok már ott a kutya. Neki van hat, ott lakik egy oktató akinek van kettő és még kettő aki örökbefogadásra vár és képzés alatt van és persze ott sétálnak a panziós és képzés alatt levő kutyákkal. (Vickinek ugyanis egy kutyapanziója van, ahol bentlakásos képzést is vállalnak)

Nem is bántam, hogy lesz egy kis saját helyem, ahova elvonulhatok. És tisztább az is, hogy nem szívességből vagyok valahol, hanem fizetek érte.

Itt akinek nagyobb birtoka van és van istállója, általában csinál egy apartmant az istálló felső részébe. Ott lakhatnak a lovakkal dolgozó trénerek vagy a vendégek. Az istállók persze könnyű szerkezetes épületek, de itt nincs is igazi tél. Belülről viszont úgy néznek ki, mint egy frankó kis lakás és minden van bennük. Vicki leszervezte nekem, hogy a barátnője, Susie istálló-apartmanját bérelhetem olcsón. Mint később kiderült, ez nem is egy istálló tetején van, hanem valami fészer, vagy raktár tetején.

Ha akarnám, bemutathatnám úgy is, mintha egy csúcs szuper kecó lenne, meg úgy is, hogy egy félelmetes helyen egy rozoga viskó. Valójában a kettő között van és egy kicsit más is. :)

Susie háza kb. 5 perc sétára van, tőlem nem is látszik, így kicsit olyan, mintha az egész az én birtokom lenne. :) Növényeket termesztenek itt, ezért van jó pár zöldház. Elég vegyes a felszín, van füves rész, tó, erdő, minden. Két ló és Susie kutyái szabadon kószálnak a birtokon. Állítólag vannak hatalmas vaddisznók is néha, meg előfordulnak prérifarkasok, borzok.

Túlzás lenne háznak nevezni amiben lakom, de tekintsünk el ettől. Sajnos ez nincs olyan szépen megcsinálva, mint Vickié, nincs szigetelve, a fém pala tető alatt alszom. Ez akkor necces, ha nagyon hideg van, mert csak elektromos fűtőtestek vannak és állítólag télen azért lemegy 3-4 fokra a hőmérséklet is néha. Nincs függöny se, ami kicsit szigetelne. Ugyan elvileg senki nem jár erre, de azért jobb lenne ha nem lehetne belátni este, ezt sose szerettem.

A tetőre néha potyog valami fa termés. Alattam egy sufni tele cuccal, szeméttel, ott előfordul egy macsek, akit szoktam is etetni. Ha erősen fúj a szél, kicsit recseg az egész épület. Kívül semmi világítás nincs, csak a sötétség. Ezért sötétedés után már nem nagyon sétálunk itt. Az első éjszaka elég para volt itt maradni a semmi közepén, ilyen körülmények között. Ráadásul itt mindenkinek van pisztolya az állatok miatt és hallottunk is lövöldözést a távolból, nem éppen megnyugtató.

Most már az ötödik napja vagyok itt, és meglepően gyorsan feloldódtak bennem a parák. Mondjuk gyúrtam is rá. Allan-től (Vicki férje) kaptam egy nagyon erős feltölthető lámpát, az sokat segít az esti közlekedésben és épp tegnap felfedeztem, hogy van egy kint lámpa az épület szélén, azt fel fogom kapcsolni ha várhatóan este érkezek csak haza.

A magyar téglafalak és ablakok, ajtók, zárak után itt olyan, mintha minden papírból lenne. De  itt mindenki így él. Azért örülök, hogy Peru is itt van. Ilyenkor mindig elmerengek rajta, hogy Peru ugyan nehéz eset és nem éppen olyan, akit bárhova bevinnék, de sokszor egyáltalán nem bánom, hogy ilyen. Vele sokkal jobban biztonságban érzem magam, mint Pákóval. Így a két különböző kutya akár előny is lehet, ha mindig arra építek, aki épp erős az adott dologban. :) Asszem be fogok vállalni ideiglenes kutyát is később. Itt sok a pittszerű kutya, innen származik a fajta ugyebár. Segítek is és nekem se rossz, ha van még egy.

Belülről viszont király a hely! Vickiék szépen kitakarították nekem, telepakolta a fridzsit és mindent előkészített. Annyira jó, hogy volt, aki várt és segített!

Van már tv előfizetésem is, párszáz csatorna. Asszem a tv-ből nagyon sokat lehet tanulni arról, hogy itt hogy működnek a dolgok, de erről majd később írok.

Az első nap elmentünk kiváltani az itteni jogsit, de le kell hozzá tenni a tesztet és a vizsgát. Adtak egy könyvecskét, most az tanulmányozom. Elég vicces, minden sokkal jobban le van butítva, mint nálunk.

Aztán elmentünk telót venni egy közeli kisvárosba. Sokat vacakoltam, hogy mit válasszak. Az iPhone 4-t ingyen adják két éve előfizetéssel, de én sose voltam Apple párti. Két telóra szűkült a választás, egy

Motorola Razor és a Samsung Galaxy SIII. Az eladó nem volt nagy segítség, otthon sokkal több technikai infót mondanak, segítenek a választásban. Mivel a Galaxy-t nagyon isteníti mindenki, amellett döntöttem. Bár kicsit tartottam tőle, hogy hiányozni fog a rendes billentyűzet. Jó nagy teló, gyönyörű kijelző, gyors software és bővíthető, úgyhogy majd veszek bele egy nagy memória kártyát. $199 volt plusz áfa két éves előfizetéssel. Asszem kicsit olcsóbb, mint otthon….

Az előfizetés havi $40, plusz Vicki tanácsára kértem a havi $7-os biztosítást, így ha elveszik a teló, vagy összetörik, állítólag kapok egy másikat. Ennyiért viszont egész Amerikában ingyen telefonálhatok korlátlanul és korlátlan sms-t is küldhetek. Hát igen, a különbségek. A net is benne van, annak 6 giga a limitje. Egyelőre nem vettem külön mobilnetet, a telómat használom hotspotként. Ha nem válik be, még mindig vehetek. De óvatosan szabad csak költekeznem, mert nem hoztam túl sok pénzt és a fizu is még kétes, hogy mennyi, amíg nem indul be a suli.

Kaptam hat hónapra kölcsön egy autót is. Allan régi autója, 11 éves. Akkora, mint a ház! Mondjuk itt nagyon sokan közlekednek pick-up-al, de kevés van, ami már ennél is nagyobb. Ezzel már lehet ló szállítót is húzni. Nem tudom mekkora a motor, majd kiderítem. Persze automata és jó traktor hangja van. Pár napja már vezetek, egyedül még csak a Vickiékig meg vissza, ami kb. 6-8 perc. De felügyelettel már voltam városokban is (mondjuk nem Dallas méretűben). Azt hittem nem lesz nagy ügy, hisz már ezer éve vezetek és egy európai nagyváros mindig durvább, de pont a különbségek miatt nagyon is kell a gyakorlás. Például itt a farmoknál mindenki nagy távolságokat megy nagy autókkal, azaz döngetnek rendesen. Viszont az út hullámzik és nem mindig lehet belátni. Amikor kikanyarodik az ember, nem árt gyorsnak lenni, mert ezek az óriás batárok nem gyorsulnak azért egykönnyen. Aztán van itt olyan a városokban, hogy „öngyilkos sáv” – jól hangzik, mi? :) Ezek több sáv széles utakon középen a kanyarodó sávok tulajdonképpen, csak bárki bárhol bemehet-kijöhet és előfordulhat, hogy valaki szembe jön. Na ezt még tanulnom kell használni. Vagy pl. piros lámpánál is lehet jobbra kis ívben fordulni, ha nincs külön tiltva. És persze nem km-ben mérnek hanem mérföldben, vannak más felfestések, elvárások. Van néhány laposabb sportkocsi is, el se tudom képzelni mi marad azokból, ha egy ilyen batárral ütköznek.

Az egyik vezetésnél Vicki elnavigált egy bankhoz, ahol beállítunk egy ilyen sorompószerű dologhoz. Ő nem tudhatta, hogy én nem tudom mi ez, nekem viszont fogalmam se volt. A lényeg, hogy szó szerint csőpostával a kocsiból tudsz beadni csekket (talán pénzt is). Vicces volt, mert én nem láttam, hogy a bankos ott van valahol és lát minket, csak hallottam, hogy valaki beszél, azt hittem automata. Biztos nem néztek hülyének amíg ott szerencsétlenkedtünk. :)

Ezt a sztorit már sokaknak elmeséltem, de muszáj leírnom. Olyan szinten akadtam ki azon, ahogy a kutyák utaztatását kezelik, hogy megfogadtam, hogy ezt nem hagyom annyiban.

A kutyák reptetése eleve nem egy kellemes dolog, régebben annyira berzenkedtem tőle, hogy nem hittem, hogy rászánom magam. Nagyon sok városi legenda és riasztó történet kering a témában. Gondoltam választok egy nagyon állatbarát légitársaságot. Milyen naiv voltam. (Nem mondom, hogy mindent tudok a témáról, így ha valakinek más tapasztalata van, kérem írja meg hozzászólásként.)

A légitársaságok enyhén szólva sem viszik túlzásba a tájékoztatást az állatok szállításával kapcsolatban. Közvetlen járat nem volt Budapestről Dallasba, három légitársaság jöhetett szóba: Lufthansa, KLM és az American Airlines. Az utóbbi kettő azt hiszem Londonon keresztül megy. Nem írom le az összes részletet, én végül a Lufthansát választottam. Azzal már jöttünk ki ide, ismertem a menetét és az volt talán a legolcsóbb is.

Ha kutyákat reptetsz, olyan boxban kell őket vinni, amit a IATA („jata”) előír. A legtöbb boxra rá is van írva, ha olyan. Nálunk két márka volt, a Trixie Gulliver-je és a Petmate Vari Kennel-ja. A légitársaság megadja, hogy mi a legnagyobb méret, amit felvihetsz a gépre, de közben a IATA előírja, hogy mekkora helye kell legyen a kutyának. Erre vonatkozóan vannak egész pontos, szigorú leírások, de van egy kb verzió is: fel tudjon állni, meg tudjon fordulni, kényelmesen feküdjön.

A box vásárlás folyamatát már leírtam korábban, illetve odáig jutottam el, hogy megrendeltem egy nemzetközi webáruházból. Külön jött meg a kettő, az egyik el volt repedve, a másikból egy nagyobb darab ki volt törve. Ez azok után, amit már a boxokkal szívtam, nagyon megviselt. A repedtből valamennyit jóváírtak, a töröttet visszaküldtem. Nem tudom, hogy egy 50e Ft értékű boxot miért nem csomagolnak be a szállításnál. Közben egy ismerősöm felajánlotta, hogy nekem adja a boxát, mert neki pont ilyen van. Közben a Lufthansa e-mailes ügyfélszolgálatától megkaptam a választ, hogy jó lesz ez a box a kutyáimnak. Biztosra akartam menni, így írásban kértem tőlük, fényképet küldtem a boxról és leírtam a kutyák minden adatát. Szép lassan kezdtem megnyugodni, hogy a kutyák rendben lesznek. A boxot Pákó imádta, folyton benne aludt, Perunak se volt gondja vele.

Aztán kb. két héttel az utazás előtt a Lufthansától kaptam egy másik e-mailt, hogy mégsem lesz jó az a box, mert harci kutyák, speckó boksz kell, a IATA Cr82-es szabályozás alapján. És kaptam egy rajzot, hogy milyen box kell. Na ott elgurult a gyógyszerem. Para a köbön, kapkodás. A szállító, amit ők kértek, nem boltban vehető, úgy kell csináltatni. Viszont se a cr82-es szabályozás, se a box pontos leírása nem található meg sehol!! A Lufthansa telefonos ügyfélszolgálatán vannak magyarok, de az ottani emberek droidok, semmit nem tudnak érdemben, csak jegyeket tudnak átbookolni kb. A mailes ügyfélszolgálat angolul van, azok meg baromi lassúak. (jelzem két héttel voltam az utazás előtt) Nem is beszélve arról, hogy az ő jóváhagyásukkal megrendeltem két drága boxot, aminek az utánajárásával nagyon sok időt csesztem el.

Egyetlen szerencsém volt. Korábban írtam a frankfurti reptér állatgondozó részlegének, hogy kivehetem-e a kutyákat Frankfurtban egy pisire (nem, csak 3 óránál hosszabb transzfernél veszik ki őket), és ott volt egy pasi, Dieter Mueller, aki végtelenül készséges és gyors volt. Ő elküldte nekem a cr82-t, a Lufthansa belső(!!) szabályozását, amin 15 fajta szerepel, akinek ez a box kell és még egy kontaktot is adott egy osztrák céghez, aki állatok szállításával foglalkozik. Ők is nagyon aranyosak voltak és mondták, hogy ők is csináltatják a boxokat, de jobban járok, ha itthon csináltatom meg őket.

(Beszúrnám, hogy a Lufthansa által jelölt fajták: pitbull, stafford, staffi-bull, bull, amerikai bulldog, argentin dog, fila, kangal, kaukázusi, bull masztiff/masztiff,  nápolyi masztiff, rottweiler, tosa, bandog, bordeaux-i – ez utóbbiról csak egy kölyökkori kép a listán. Azt hiszem kár is belemenni annak megértésébe, hogy ezt a listát mi alapján rakták össze.)

Innentől már csak Mr. Mueller-t kérdeztem mindenben. Tőle tudtam meg azt is, hogy ez a box alapból vadállatoknak van, de nekem nem kell két kijáratot csinálnom, mint a képen, az csak azért van, ha egy vadállat nem tud tolatni, vagy megfordulni. Persze leírva mindez sehol, találd ki, hogy mi kötelező és mi nem. Az pl. az volt, hogy legyen egy rácsos rész és előtte egy nyitható fa ajtó, de nem volt kötelező felfelé nyitni az ajtót, mint a rajzon.

Szerencsémre egy olyan asztalos elérhetőségét kaptam meg, akinél jobbat el tudnék képzelni a feladatra. Nagyon jó szakember, korrekt, nagyon jó árat mondott (55e/box – máshol 70-100-nál kezdődik és gagyibb), precíz, gyors és még a szállításban is tudott segíteni, ugyanis ezek 40 kilós boxok kb. Pár nap múlva már nálam volt a két box. Az utazás éjjelén alkoholos filccel írtuk fel minden oldalra, hogy „Live Animal” és a nyilakat, nehogy fejjel lefelé tegyék őket. Ez előírás. Volt benne rögzített itató, amibe kintről egy tölcséren be lehet tölteni vizet. Szintén előírás.

Ugyan a Lufthansa honlapján az áll, hogy egy box nem lehet több 22 kilónál, a telefonos ügyfélszolgálaton (akikkel összesen kb. 15x beszéltem) nagyon határozottan azt mondták, hogy a súly nem számít. Így jól teleraktam szőnyeggel, párnával. :) )

A repteret is felhívtam, hogy majd hova kell menni, de csak olyan felvilágosítást kaptam, amiben mondatonként szerepelt a „szerintem” szó. Agyrém. Én próbáltam már hónapokkal előtte mindent kideríteni és úgy kellett megbirkózni minden nyamvadt infóért. Mennyi ideig tartana ezeket kiírni a netre???

Ja, és amikor online be akartam csekkolni, azt írta ki, hogy nem megy valami hiba miatt. Újabb telefon az ügyfélszolgálatnak. Kérdezem, hogy lehet, hogy a kutyák miatt van? Nem. Hívjak egy másik számot, ahol a programozók segítenek. Ott rögtön megmondták, hogy igen, a kutyák miatt nem hagy, csak kicsit vacak a rendszer és nem ezt írja ki, hanem hibaüzentet ad. Pfffff. Gratulálok a Lufthansának a 21. században! (amúgy írt már nekem valami fejes, mert a frankfurti pasi szólt nekik rólam, de asszem fogok én még velük levelezni. :) )

A reptéren hajnali 4-kor para, hogy hova menjenek a boxok, be lehet-e hozni a kutyákat (az éjszakai esőzés és a kapkodás miatt nem volt túl nagy séta az út előtt sajna). Néhányan kijöttek elbúcsúzni, nagyon aranyosak voltak, sokat segítettek. Szerencsére aztán a reptéri személyzet már nagyon jó fej volt és az út is totál simán ment, ott már megnyugodtam. Mindenhol láttam, ahogy berakják őket a gépbe, vagy kiveszik őket. Mindenki kukucskált be, hogy milyen állatok lehetnek. A boxok alapján szerintem kb. tigrisre vagy jegesmedvére tippeltek. :) A stewardess-ek is aranyosak voltak, szóltak, hogy bent vannak a kutyák a gépben. Érkezésnél meg előre kértem magam, hogy hamarabb kiszállhassak.

A frankurti átszállásnál Mr. Mueller feljött személyesen és mondta, hogy minden oké, a kutyák jól vannak, adtak nekik vizet. Csendben vannak, Peru se ugatott, hurrá! :) A pasi megnézte az amcsi honlapunkat és nagyon tetszett neki. Beszélgettünk kicsit. Mesélte, hogy azért kell a speckó box, mert egyszer egy pitbull kiszabadult az út alatt és szétszedte belülről a gépet, kábeleket is megrongált. Mondtam neki, hogy engem sem az zavar, hogy kell ilyen box, sőt, megnyugtatóbb, mint a műanyag. Csak a tájékoztatás hiánya, a bizonytalanság, a fölös körök viseltek meg nagyon. Több olyan sztorit is hallottam, hogy valaki nem tudott elrepülni, mert a reptéren tudta csak meg amit kellett. Az szép lehet. Ez a pasi nagyon jó fej volt, asszem küldök neki majd valamit köszönetképpen.

Az úton igyekeztem aludni sokat, vagy filmet nézni, hogy teljen az idő. Sokszor gondoltam a kutyákra és magamban beszéltem is néha hozzájuk. Amerikába érkezve rohantam ki, de elég sokat kell várni, míg ellenőriznek. Előkértem magam, de egy nőci nem engedett. 30-40 perc lehetett, mire a bőröndökhöz jutottam. Ott már alig volt valaki, viszont a boxok ott vártak és többen várták, hogy kihez tartoznak. A kutyák tök kómásak voltak, Peru is. Három fekete pali segített kijönni, kettő a boxokat tolta kocsi, egy a bőröndjeimet. Mint valami királynő, úgy vonultam ki a reptérről. :) A végén már szinte semmit nem néztek. Ja, a kutyák papírjait se nézte sehol senki! (otthon azt mondták, hogy majd itt fogják, ami szintén baromság, de itt se nézték)

Vicki a bejárathoz közel várt az ÉN pick up-ommal. :) Nagyon meleg volt a levegő, ott már lihegtek a kutyák ezerrel. Kiengedtem őket egy pisire, lehet rekordot döntöttek. :)

A kocsiban hamar bealudtak, így végül nem is álltunk meg a közelben sétálni, hanem hazajöttünk, az volt még két óra. Itt sétáltunk, sokat pisiltek és rengeteget ittak. Biztos nem élvezték az utat, de gond nélkül kibírták, ahogy én is.

Folyt. köv.

Ezt a bejegyzést még otthonról meg akartam írni, de kicsit felgyorsultak az események az utazás előtt, úgyhogy már kintről írom.

Nekem majdnem egy évbe telt, mire az elhatározástól, hogy kiköltözöm, eljutottam odáig, hogy tényleg ki is utazzak. Ez idő alatt nagyon sok gondolat és érzelem futott át rajtam.

Nyilván mindenkinek egészen más külföldre menni. Függ attól, hogy valaki milyen személyiség, mennyire kötődik a szülőföldjéhez, a családjához, a barátaihoz, milyen életet van itt, milyen lehetőség várja kint, egyedül megy-e, stb.

Most nagyon nagy divat lelépni az országból, ami teljesen érthető (és amióta itt vagyok, csak még inkább megértem). Nekem is volt egy pár hónapom, amikor nagyon borúlátó voltam és lehúztak az otthoni dolgok, de én alapvetően nem azért jöttem el, mert kibírhatatlannak éreztem volna az otthoni életet. Én nagyon szeretem Magyarországot, iszonyat erősen kötődöm ehhez a rántott hús alakú, viharvert kis országhoz. J Hiszem, hogy Budapest a legszebb város a Földön és hiszem, hogy Magyarországon rengeteg csoda történik. Talán pont a hányattatott sorsunk miatt leszünk mi magyarok többek, jobban tudunk küzdeni, többet bírunk. (Erről egyszer tervezek bővebben is írni, de most itt nem folytatom.)

Szóval, én azért jöttem el, mert a lehetőség adott volt és hülyeség lenne kihagyni, mert a Tükör Módszert azért fejlesztettük ki, hogy aztán mindenkihez eljusson és ehhez valakinek ki kell jönni, és mert kicsit úgy éreztem, hogy az életemnek szüksége van változásra. Mint egy hó gömböt, szeretném felrázni. Egy útelágazáshoz érkeztem, döntéseket kell hoznom, hogy hol és hogyan akarok élni. A jó döntéshez viszont több opciót is látnom kell.

Mindenki kérdezi, hogy mennyire időre jöttem. Nem tudom. Meglátjuk, mit hoz az élet. Azt már most tudom, hogy júliusban megyek haza pár hétre.

Amíg készültem a kiutazásra, fura időszakokon mentem át. Amikor valami bajom volt otthon, egyből jött az érzés, hogy én itt hagyok mindent és nem érdekel. Aztán amikor jó volt valami, akkor totál idegennek éreztem a gondolatot, hogy elmenjek.

Vickivel már otthonról összedolgozva megcsináltunk sok mindent, hogy az érkezésem után tudjon is indulni a kinti suli. Ez a közös munka nagyon nem volt könnyű. Abban az időszakban agyilag két helyen kellett jelen lenni és az időeltolódás se könnyítette meg a dolgot. A közös munkában aztán sok minden előjön. Máshogy kommunikálunk, máshogy gondolkodunk, más technikai dolgokat használunk, stb.

Például itt a kutyasulis órákat nem lehet hétvégén délelőttre rakni, mert az emberek nagy része vasárnap templomba jár. Aztán – ahogy a filmekben is látjuk – náluk bevett dolog a gyerekek sportmeccseit látogatni, így az őszi időszakban ez is okozhat időbeosztási problémákat. Én nem ismertem az amerikai szokásokat, Vicki pedig a módszerről tudott még keveset. Az üzleti viszonyulásunk is fura, mert mi adjuk a módszert, de ő nagyon sok mindenben segít és én részben neki fogok dolgozni. Mindkettőnk részéről nagyon sok rugalmasságot és alkalmazkodást igényelt a folyamat és asszem ez még egy darabig így is lesz. Szerencsére nagyon egy húron pendülünk és totál mindent meg tudunk beszélni, de voltak nehezebb időszakok.

Nekem talán az utolsó pár hét volt a legnehezebb, amikor a tennivalók hirtelen megsokasodtak, az idő meg csak fogyott. Az én agyam egyszerűen nem fogta fel (és talán még most sem), hogy mi történik. Hiába tudtam, valahogy nem akart leesni, így nem éreztem a súlyát egyáltalán. A környezetemből nagyon sok szeretetet, drukkolást kaptam, többen megleptek kedves ajándékokkal, vagy kijöttek reggel négyre a reptérre elbúcsúztatni. Sokan meg is könnyezték a dolgot. Én viszont nem fogtam fel és teljesen el voltam foglalva az intéznivalókkal és aggódtam a kutyák szállítása miatt is. (ez egy külön sztori, erről még írok)

Az utolsó pár napban viszont fojtogatott az érzés, hogy mit hagyok itt. Akkor azt még nem látja az ember, hogy mi jön a helyére, csak azt látja, érzi, amit elveszít. Hajnalban eljönni az üres lakásból, az én csodálatos erdőmből és átmenni a kedvenc városomon, az nem volt vidám. De azt mondtam magamnak, amit másoknak is: ez csak egy utazás. Kicsit hosszabb, mint egy nyaralás, de bármikor haza lehet jönni. Semmi sincs örökre eldöntve, nem kellett sehol aláírni semmit. Muszáj, hogy az ember így álljon hozzá, különben nagyon nehéz lenne, nekem legalábbis. És így is érzem. Nekem viszont Amerikában dolgom van: vinni kell a Tükör Módszert, vinni kell a magyar tudást.

Tudom, hogy egy érzelmi hullámvasút lesz az egész, mert már átéltem. Voltam kint 18 évesen Floridában 9 hónapot, gimibe jártam. Amikor az ember messze van az otthonától és főleg egyedül, akkor néha a legkisebb dolog is nagyon fájdalmas tud lenni. De nem panaszkodom, sőt. Iszonyatosan szerencsésnek érzem magam. Nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy ennyi mindent kapok az élettől, de igyekszem ehhez méltóan élni és tevékenykedni.

(örülnék, ha itt a blogban kommentálnátok, nem facebook-on!)

… vagy a Balaton, hogy egy klasszikust idézzek. De valójában tényleg Amerika vár rám. Nem akartam írni róla a blogban, amíg nem válik biztossá. Részben babonából, részben pedig azért, mert nehezen álltam a kérdések hadát, amire magam sem tudtam a válaszokat.Most viszont megvan a munkavállalói vízum, megvan a repülőjegy, kutyáknak boksz megrendelve, kinti suli indulása kitűzve, ez már elég konkrét ahhoz, hogy írjak róla.

A dolog akkor kezdődött, amikor 2008 telén feltöltöttük a karácsonyi videónkat. (Bár valójában már a kezdetekkor beszéltünk róla, hogy ha egyszer késznek nyilvánítjuk a módszert, akkor elvinnénk külföldre is.) A videó hamar bejárta a világot és elég sok megkeresést kaptunk hirtelen a világ minden tájáról. Nem is nagyon tudtunk vele mit kezdeni hirtelen. De azért egyre inkább kezdett érni a gondolat, hogy lassan ideje lenne átlépni az országhatárokat.

Itthon szépen fejlődött a rendszer, egyre több kutyasuli nyílt ország szerte, amely a Tükör Módszert alkalmazza. A megkeresésekre pedig udvariasan válaszoltam, hogy még nem tartunk ott. Egyik nap azonban az amerikai Magyar Nagykövetségről hívtak fel, hogy valaki nagyon akar beszélni velem. Így kerültünk kapcsolatba Vickivel, aki Texasban él, Dallastól két órányira egy lovas farmon. Kutyapanziója van és bentlakásos kutyakiképzéssel is foglalkoznak. Annyira lelkes volt, hogy alig tudtam lebeszélni róla, hogy még ne vegye meg a jegyet Budapestre. Megígértem neki, hogy ő lesz az első, akivel beszélünk, ha realizálódik az amerikai terjesztés.

Úgy gondoltam, hogy jobb, ha mi látogatjuk meg őt először, így 2011 márciusában kiutaztunk hozzá és eltöltöttünk ott 10 napot. Nagyon könnyen szót értettünk, az életszemléletünk nagyon hasonló. Tartottam kint egy mini-próba tanfolyamot, csak pár alkalmat, hogy lássuk a reakciójukat néhány dologra, illetve, hogy ők is lássanak valamit a módszerből. Szeptemberben aztán Vicki jött ide két hétre és megnézte a sulikat, beszélgetett emberekkel és nagyon tetszett neki, amit látott. Tetszett neki Magyarország is, itthon érezte magát nálunk. :) Közben nagyon jó barátok lettünk.

A karácsonyi videó hatása ugyan már lecsökkent, de voltak újabb videók is és időről időre megtalált egy-egy külföldi újságíró, vagy tv-s személyiség, így volt néhány kisebb megjelenésünk Amerikában. Mindezek hatására tavaly novemberében megszületett a döntés: itt az idő, menjünk Amerikába! A dolog persze nem ilyen egyszerű, hiszen ehhez nagyon sok mindent ki kell találni, át kell szervezni. Én akkoriban kicsit el voltam keseredve az itthoni állapotok miatt (általános hangulat, gazdaság, politika, stb.), így könnyebb volt meghozni a döntést. Mivel eddig is én voltam a külföldi kapcsolattartó, nekem volt kellő nyelvtudásom és én álltam leginkább készen a kiutazásra, így adta magát a dolog, hogy én legyek az első, aki megy, aki előkészíti a terepet.

Ahhoz, hogy ott dolgozhassak, munkavállalói vízumot kellett szereznem, ami nem egyszerű, mert Amerika azért nagyon figyel arra, hogy ne tóduljon be mindenki az álmok hazájába és felejtse magát ott. Eleinte a Vicki segítségével házilag próbáltuk igényelni, de miután kétszer visszajött már a postázóból, mert valami nincs jól kitöltve és minden alkalommal komoly költségvonzatai voltak, úgy döntöttem, inkább kifizetem az ügyvédet. Magyarországról kifizetni egy amerikai ügyvédet, az nem vicces. Konkrétan 3000 dollár volt az ügyvédi díj, szinte fájt kifizetni, főleg miután az én anyagom már 90%-osan össze volt rakva, csak valami nem jól volt kitöltve. De szerencsére nagyon rendes pasit találtam, irtó segítőkész volt mindenben, precíz, gyors, ez némileg segített lenyelnem ezt a békát. Vele kb. fél év alatt meglett a vízum.

Egy speciális kategóriában kérvényeztük, amiben bizonyítani kell, hogy a szakmában olyan a tudásom, amire van kint igény, viszont ők még nincsenek a birtokában. Egy saját módszer esetén ez szerencsére nem annyira nehéz. Az amerikaiak tényleg sokkal segítőkészebbek, még Karen Pryor maga is írt egy kérvényt a vízumomhoz és egy nagy kutyás szervezet elnökét is beszervezte. Ezt itthon nehéz lenne elképzelni. És ők igazából csak a vicces kis videóinkat látták, mit sem tudnak rólunk. Hihetetlen öröm volt a kezemben tartani az útlevelemet a vízummal!

Aztán nemrég megvettem a repülő jegyet is október 18-ra. Ott volt némi fennakadás, mert mikor kérdeztem, hogy a kutyák miatt mikorra vegyem, mondták, hogy mindegy, csak utána telefonáljak be, hogy viszek két kutyát. Betelefonálok és a rendszer nem engedi beírni a kutyákat. Az ügyfélszolgálatos nem tud mondani semmit, nincs főnöke, nincs másik telefonszám, stb. Azért a Lufthansánál kicsit többre számítottam. Aztán kiderítette pár nap alatt, hogy már nincs hely a gépen több kutyának (ezt tényleg nyomozni kell?). Pont aznap visznek mások is kutyát Frankfurtból Dallasba!? Bakker. Átírta a jegyeket október 16-ra. Elvileg ezért levonnak több, mint 30e Ft-ot mert én átírattam. Még nem vonták le, de ha megteszik, biztos beszélgetek még velük, hogy ezt gondolják át nagyon gyorsan.

Az elmúlt napok a „milyen boxot vegyek a kutyáknak?” parával teltek. Elolvasni az IATA szabályzatát, beszélni a Lufthansa ügyfélszolgálattal, keresni a neten megfelelő boxot, stb. Az egyik nagykerben belepróbáltam a kutyáimat az itthon kapható két márka legnagyobb boxába, hát Pákó elég passzentosan fért be. Nem gond, keresek nagyobbat. Nagyon nehezen találtam egy db-ot valahol a neten, de azon túl, hogy 74e Ft lenne, az már túl nagy, a repülőre akkorát nem engednek fel. Próbálom megkeresni a még beférő, legnagyobb boxot, amit az IATA jóváhagy. Találok egy ilyet (pár centi a különbség, de az is számít), itthon nem igazán kapható. Iszonyatos kavarás veszi kezdetét, hogy egy német webáruházban megrendeljem, egész jó áron (itthon nagyker áron tudnék ennyiért boxot venni). Anyámék pont mennek Németországba, van ott valakinek rokona, akkor az ő nevére megrendeljük. De a webáruházzal valami nem oké (pedig giga nagy) és folyton elakad valami. Beszélünk velük vagy háromszor, semmi okosat nem mondanak, nem akar összejönni. Gyomorideg a köbön, mert ugye odaér-e, lesz-e időm még a kutyákat beleszoktatni, jó lesz-e egyáltalán, stb.Közben bepittyeg a telóm, e-mail jött. Egy külföldi kutyás webáruház - aminek itthon is van oldala és akiknek pár napja írtam, hogy a magyar oldalon miért nem kapható ez a box, mikor a külföldin igen – válaszol, hogy akkor most felrakták. Valamivel drágább, mint Németországban lenne, de mennyivel egyszerűbb megrendelni. Így potom 95e Ft-ért már meg is rendeltem a két boxot.

Közben próbálok minél több infót szerezni, van aki megnyugtat, mások paráztatnak még jobban. Az argentin dog harci kutyának van minősítve, így speciális box kell nekik, nem lehet műanyag és a németek komolyan is veszik – hallom itt-ott. Mindezt akkor, amikor már három nap szívás után megrendeltem a boxokat. Para újra bekapcs, ügyfélszolgálat újra felhív, a csávó flegmán odamondja, hogy az IATA-s az jó. De ő nem lesz ott reggel 4 órakor a Liszt Ferenc reptéren velem, se Frankfurtban 10 órakor. És ha ott a helyi valaki azt mondja, hogy nem jó, akkor én mondhatom, hogy de a csávó azt mondta a telefonba, hogy okés! A méret miatt is aggódom. (közben sokadszorra elhatározom, hogy nekem még egyszer nem lesz ekkora kutyám) Írtam a Lufthansának, hogy adjanak valami írásos jóváhagyást, hogy jó lesz a box. Írok majd a Frankfurti reptérnek is. Eleve megpróbálom kisírni, hogy engedjenek le a kutyákhoz az átszállásnál, bár van aki szerint ez reménytelen. A menetidő több, mint 15 óra. Előtte 2 órával beszállás, utána is lehet, hogy még nem adják ki őket rögtön. Hát, nem ez lesz a fehérek legjobb napja, de ki fogják bírni. Nekem se lesz túl jó móka, de ez van, ezt kell szeretni.

Lehet én is túlparázom a dolgot, de meglep, mennyire kezdetleges ennek az egésznek a kezelése. Sehol egy kép pl. hogy hol lesznek a kutyák menet közben, sehol egy tuti biztos infó, egy jóváhagyatási lehetőség vagy bármi, ami megnyugtatná az egyszeri gazdit. Én mindenesetre felkészülök, ahogy tudok. Írok mindenféle igazolást magamnak, akitől csak tudok, hogy ha bárkinek eszébe jutna belekötni valamibe, akkor kellően le tudjam rendezni. Még ha előtte nem is aludtam már nem tudom hány órája és úgy fogok kinézni, mint egy fél-hulla az idegtől és a fáradtságtól. Addig még fejlesztem az agykontrollos tanulmányaimat is és jól beprogramozom, hogy minden simán menjen. :)

Azért megköszönök minden pozitív energiát! :)

És a beszámoló majd folytatódik...