Ezt a bejegyzést még otthonról meg akartam írni, de kicsit felgyorsultak az események az utazás előtt, úgyhogy már kintről írom.
Nekem majdnem egy évbe telt, mire az elhatározástól, hogy kiköltözöm, eljutottam odáig, hogy tényleg ki is utazzak. Ez idő alatt nagyon sok gondolat és érzelem futott át rajtam.
Nyilván mindenkinek egészen más külföldre menni. Függ attól, hogy valaki milyen személyiség, mennyire kötődik a szülőföldjéhez, a családjához, a barátaihoz, milyen életet van itt, milyen lehetőség várja kint, egyedül megy-e, stb.
Most nagyon nagy divat lelépni az országból, ami teljesen érthető (és amióta itt vagyok, csak még inkább megértem). Nekem is volt egy pár hónapom, amikor nagyon borúlátó voltam és lehúztak az otthoni dolgok, de én alapvetően nem azért jöttem el, mert kibírhatatlannak éreztem volna az otthoni életet. Én nagyon szeretem Magyarországot, iszonyat erősen kötődöm ehhez a rántott hús alakú, viharvert kis országhoz. J Hiszem, hogy Budapest a legszebb város a Földön és hiszem, hogy Magyarországon rengeteg csoda történik. Talán pont a hányattatott sorsunk miatt leszünk mi magyarok többek, jobban tudunk küzdeni, többet bírunk. (Erről egyszer tervezek bővebben is írni, de most itt nem folytatom.)
Szóval, én azért jöttem el, mert a lehetőség adott volt és hülyeség lenne kihagyni, mert a Tükör Módszert azért fejlesztettük ki, hogy aztán mindenkihez eljusson és ehhez valakinek ki kell jönni, és mert kicsit úgy éreztem, hogy az életemnek szüksége van változásra. Mint egy hó gömböt, szeretném felrázni. Egy útelágazáshoz érkeztem, döntéseket kell hoznom, hogy hol és hogyan akarok élni. A jó döntéshez viszont több opciót is látnom kell.
Mindenki kérdezi, hogy mennyire időre jöttem. Nem tudom. Meglátjuk, mit hoz az élet. Azt már most tudom, hogy júliusban megyek haza pár hétre.
Amíg készültem a kiutazásra, fura időszakokon mentem át. Amikor valami bajom volt otthon, egyből jött az érzés, hogy én itt hagyok mindent és nem érdekel. Aztán amikor jó volt valami, akkor totál idegennek éreztem a gondolatot, hogy elmenjek.
Vickivel már otthonról összedolgozva megcsináltunk sok mindent, hogy az érkezésem után tudjon is indulni a kinti suli. Ez a közös munka nagyon nem volt könnyű. Abban az időszakban agyilag két helyen kellett jelen lenni és az időeltolódás se könnyítette meg a dolgot. A közös munkában aztán sok minden előjön. Máshogy kommunikálunk, máshogy gondolkodunk, más technikai dolgokat használunk, stb.
Például itt a kutyasulis órákat nem lehet hétvégén délelőttre rakni, mert az emberek nagy része vasárnap templomba jár. Aztán – ahogy a filmekben is látjuk – náluk bevett dolog a gyerekek sportmeccseit látogatni, így az őszi időszakban ez is okozhat időbeosztási problémákat. Én nem ismertem az amerikai szokásokat, Vicki pedig a módszerről tudott még keveset. Az üzleti viszonyulásunk is fura, mert mi adjuk a módszert, de ő nagyon sok mindenben segít és én részben neki fogok dolgozni. Mindkettőnk részéről nagyon sok rugalmasságot és alkalmazkodást igényelt a folyamat és asszem ez még egy darabig így is lesz. Szerencsére nagyon egy húron pendülünk és totál mindent meg tudunk beszélni, de voltak nehezebb időszakok.
Nekem talán az utolsó pár hét volt a legnehezebb, amikor a tennivalók hirtelen megsokasodtak, az idő meg csak fogyott. Az én agyam egyszerűen nem fogta fel (és talán még most sem), hogy mi történik. Hiába tudtam, valahogy nem akart leesni, így nem éreztem a súlyát egyáltalán. A környezetemből nagyon sok szeretetet, drukkolást kaptam, többen megleptek kedves ajándékokkal, vagy kijöttek reggel négyre a reptérre elbúcsúztatni. Sokan meg is könnyezték a dolgot. Én viszont nem fogtam fel és teljesen el voltam foglalva az intéznivalókkal és aggódtam a kutyák szállítása miatt is. (ez egy külön sztori, erről még írok)
Az utolsó pár napban viszont fojtogatott az érzés, hogy mit hagyok itt. Akkor azt még nem látja az ember, hogy mi jön a helyére, csak azt látja, érzi, amit elveszít. Hajnalban eljönni az üres lakásból, az én csodálatos erdőmből és átmenni a kedvenc városomon, az nem volt vidám. De azt mondtam magamnak, amit másoknak is: ez csak egy utazás. Kicsit hosszabb, mint egy nyaralás, de bármikor haza lehet jönni. Semmi sincs örökre eldöntve, nem kellett sehol aláírni semmit. Muszáj, hogy az ember így álljon hozzá, különben nagyon nehéz lenne, nekem legalábbis. És így is érzem. Nekem viszont Amerikában dolgom van: vinni kell a Tükör Módszert, vinni kell a magyar tudást.
Tudom, hogy egy érzelmi hullámvasút lesz az egész, mert már átéltem. Voltam kint 18 évesen Floridában 9 hónapot, gimibe jártam. Amikor az ember messze van az otthonától és főleg egyedül, akkor néha a legkisebb dolog is nagyon fájdalmas tud lenni. De nem panaszkodom, sőt. Iszonyatosan szerencsésnek érzem magam. Nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy ennyi mindent kapok az élettől, de igyekszem ehhez méltóan élni és tevékenykedni.
(örülnék, ha itt a blogban kommentálnátok, nem facebook-on!)
