Akinek volt már szerencséje találkozni velem fellépés előtt egy órával, vagy közvetlenül utána, tudhatja, hogy ilyenkor nem vagyok túl nyugodt, kiegyensúlyozott. Ha kutyás szakzsargonnal akarnám kifejezni, mondhatnám, hogy ilyenkor vagyok igazán kolerikus. :)

Amíg a bemutatócsoport vezetője voltam (az év elején átadtam a stafétát), addig a többieket is sikerült kellően feszült állapotba hoznom sokszor. Hogy mindez honnan fakad, és milyen érzés belülről egy bemutató? Nos, ebbe szeretnék egy kis betekintést engedni.

Kb. 6 éve jött létre a bemutatócsoportunk, gyakorlatilag egy műfajt teremtve ezzel. Pákóval nagyon könnyű volt dolgozni, mellette könnyedén vezényeltem, figyeltem a többieket. A munkája nagyon megbízható volt. Az össznépi simogatást és etetést is jól bírta, nem kellett rá túlzottan figyelni.

Aztán ahogy egyre ügyesebb lett a csoport, elkezdtük (na jó, elkezdtem) egyre feljebb tolni azt a bizonyos lécet. Elég maximalista tudok lenni és szerettem volna, ha nagyon profi anyagot teszünk össze. Persze a külső szemlélőknek ebből nem sok esik le, ez leginkább nekünk volt fontos. A közönség nem a nehézségi szintek szerint értékeli a produkciót, hanem aszerint, ami neki a leginkább tetszik. Jellemzően pont a rontásokon szoktak jókat nevetni, és nem látnak mögé, hogy melyik trükk mennyire nehéz.

Egyre összetettebb feladatokat találtunk ki és megalkottunk egy új koreográfiát is, ami kicsit túl bonyolultra sikerült. Nagyon sok benne a mozgás, a forma-váltás, és ezek ráadásul változnak aszerint, hogy épp hányan vagyunk jelen. További fejlesztés, hogy kivettük a vezénylést, és mindenkinek meg kellett tanulni, hogy a zenében melyik résznél mit kell csinálni.

Aki már valaha lépett fel valamilyen csoportos formációban, tudja, hogy már az se könnyű feladat, hogy mindenki mindig a helyén legyen, és jó időben mozduljon. Mindezt kutyával kivitelezni, igazi kihívás! A kutyák figyelmét a bemutatókon sokszor elvonja egy leesett lángos darab, vagy egy kürtős kalácsot majszoló gyerek. Ha meleg van, akkor nagyon nem esik jól nekik a munka, lelassulnak és nem is igazán akarnak dolgozni. Volt, hogy olyan hangos zenében léptünk fel, hogy a kutyák a saját gazdáik vezényszavait sem hallották. Máskor a kipukkanó lufik ijesztik meg a félősebbeket, vagy a nézőtéren levő kutyák hozzák őket lázba. És akkor a kutya lemarad, kifigyel, elindul másfelé, mást csinál, miközben a gazdinak tartania kéne a sort, vagy az adott formációt és az adott ritmusra mozogni. Ezt csak nehezíti, hogy a kutyát is nézni kell és a többieket is. Akinek kicsi kutyája van, annak ez még nehezebb, mert egy nagyobb kutyát még csak-csak érez az ember a lába mellett.

Csoportunk összetétele változott az évek során, de sosem voltak olyan szempontok, hogy milyen kutya nem kerülhet be. Van közöttük olyan, aki nagyon félős, mások nagyon érzékenyek, megint mások dominánsak. Teljesen átlagos kutyákról beszélünk. A Tükör módszeres nevelésnek hála jól szocializáltak és kijönnek egymással, de azért akadnak nehézségek. Például elvárni egy domináns kan kutyától, hogy tűrje el, hogy egy másik kan átugorja, vagy pont az ellenkezője, elvárni egy félős kutyától, hogy átugorja egy társát, nem kis terhelés nekik. Peru például hajlamos lenne bevédeni a nálam levő kaját más kutyáktól, arra is figyelnem kell, hogy ezt ne tegye.

A bemutatók helyszínére általában egy órával előbb meg szoktunk érkezni, hogy mi is lássuk a helyzetet, és a kutyák is szokják a közeget. Általában előtte még lejárjuk a koreót, hogy tudjuk, kinek hova kell majd állnia. Nálam ilyenkor szoktak kezdődni a nehézségek, mert rengeteg dologra kell figyelni. Beszélni kell a szervezőkkel, hogy akkor mit hogyan pontosan, le kell adni a zenét és egyeztetni kell a hangmérnökkel, keresni kell két molinó tartó embert és őket beavatni, hogy mi lesz a dolguk, össze kell szedni a csapatot, leosztani a feladatokat és megoldani a felmerülő gondokat (pl. pendrive-on hoztuk a zenét, de nincs laptop, vagy otthon felejtettük a molinót,vagy tűz forró aszfalton kéne fellépni, stb.).

Mindeközben ott vannak a kutyáink is, akik ilyenkor általában helyben maradnak. Csakhogy sokan már ilyenkor észrevesznek minket és nagy szeretettel jönnek érdeklődni, gratulálni, kutyát simogatni, vagy saját kutyát odaengedni. És talán ez a legnehezebb része. Mert nem tudunk ennyi felé figyelni és az emberek sajnos legtöbbször egyáltalán nem érzik ezt. Valaki kutyáját csak akkor szabadna megközelíteni, ha a gazda figyel, ott van és nyugtázza az eseményeket. Fekvő, helyben maradó kutyához nem szabad más kutyát vinni. Simogatni, becézgetni sem ildomos, hiszen a legtöbb kutya erre feláll, azaz nem azt csinálja, amire a gazdája kérte. A mi kutyáink pedig már nagyon tudják, hogy mikor vagyunk bemutatón, ahol a gazdi kevésbé tud figyelni, sokan viszont direkt hozzájuk jönnek kedveskedni és ezzel a kutyák hajlamosak is visszaélni.

A rendezvényeken sok a gyerek és a kisebb korosztály nagyon mozgékony, hangos tud lenni és sokaknak nincs megtanítva, hogy hogyan kell egy kutyát megközelíteni. A mi kutyáink már hozzá vannak ehhez szoktatva, de így se mindenki szereti, ha egy idegen kisgyerek hirtelen a nyakába borul hátulról.

Amikor idegen kutyát akar megsimogatni az ember – és mindegy, hogy gyerek vagy felnőtt – először mindig a gazdival kell konzultálni. Utána szemből kell közelíteni, de leginkább a kezünket kirakva hagyni, hogy a kutya jöjjön oda hozzánk. És aztán lehet simogatni.

Az érzékenyebb, félősebb kutyák fenyegetésnek vehetik az erős szemkontaktust, a nagyon direkt szembejövő mozgást, a kutya fölé hajlást, a kitárt karokat, vagy mondjuk a nyak átölelését. Ha a kutya úgy érzi, fenyegetik és beszorítják, akkor pánikból oda kaphat. A legjobb lenne ezeket általános iskolában, óvodában tanítani a gyerekeknek. Itt egy video pont egy argentin doggal, tanulságos:

A kutyának elsősorban a gazdára kell figyelnie (legalábbis ha jól van nevelve) és ebben megzavarni nem szép dolog. Leginkább akkor lep meg, hogy ezzel az emberek mennyire nincsenek tisztában, amikor a tv szereplések előtti másodpercekben, mikor bármikor behívhatnak, a stábtagok elkezdik a kutyát hívogatni, simogatni, akár etetni és nekem kérdéseket feltenni vele kapcsolatban.

Ezek miatt a dolgok miatt vagyok feszült a bemutatók előtt és közvetlenül utána. És persze mindezt úgy, hogy két argentin dogra kell figyelnem. Peru nem is igazán alkalmas erre a feladatra, az ő idegrendszerének sok ez a terhelés.

De persze ezeken túl ott vannak a dolog szépségei is. Jó látni, hogy az emberek többsége mennyire szereti a kutyákat, hogy tetszik nekik a műsor és csodálják a mi kutyáinkat, hogy érdeklődnek a módszer iránt és talán ők is elindulnak ezen az úton. Mindig nagy öröm, ha olyanokkal találkozunk, akik a fentiekkel már tisztában vannak és gyerekeiket is eszerint nevelik.

A csapat is szuper, a sok közös kaland nagyon összekovácsolt minket. A bcs-s karácsonyokon saját készítésű ajándékokat adunk egymásnak, a szülinapok alkalmából tortázunk az edzéseken, vigyázunk egymás kutyáira, ha valakinek el kell utaznia és sok közös programot szervezünk, ahova többnyire a kutyákat is visszük. :)

Ezt a bejegyzést az ihlette, hogy most vasárnap beugrottunk egy fellépésre és egy hosszabb nyugis időszak után még inkább éreztem, hogy mennyi odafigyelést, koncentrációt igényel ez a dolog. Nagyon jó a részének lenni, de sok munka is egyben.