Nem is volt olyan rég, hogy leírtam, Pákó makkegészséges, amikor is egy februári nap arra értem haza, hogy ahogy a kutya felkelt, az egyik hátsó lábára nem tud ráállni és nagyon sír. Először rögtön arra gyanakodtam, hogy valami izomgörcs lehet, mert olyan már volt neki korábban és akkor is hasonlóak voltak a tünetek. Próbáltam masszírozni a lábát és mozgatni, kicsit talán javult is. Bár sántított, már nem sírt. Sétáltunk is egy rövidet. Aztán éjszaka többször is arra ébredtem, hogy a kutya felsír egy mozdulatnál. Nagyon rossz ilyenre ébredni és tehetetlenül figyelni, hogy mi lehet a baj. Az izomgörcs nem tűnt jó megállapításnak, mivel az ennyi ideig nem szokott tartani és nem is volt bedurranva a combja. Reggel rögtön a dokinál kezdtünk. Röntgen, vizsgálatok és egy gyanú, hogy Pákónak caudája van, azaz egy csontkinövés a gerincnél, ami azért keletkezett, hogy két csigolya nem megfelelő illeszkedését ellensúlyozza, de mostanra már a gerincvelőt is nyomhatja. Ha ez van, akkor műteni kell. Para a köbön - közel 10 éves kutyának gerincműtét - nem örültem.

Lementünk Kaposvárra MRI-re, hogy biztosat tudjunk. A gyanú beigazolódott. Szerencsére nagyon jó kezekben voltunk, dr. Seregi Antal volt a dokink, ő műtötte meg Pákót. Teljesen bíztam benne és nem csak szakmailag volt nagyon ott a szeren, de nagyon kedves és megértő volt velem, mint aggódó gazdival.

Hamarosan kiderült, hogy az egész procedúra legnehezebb része nem is maga a műtét, hanem utána a 6 hét lábadozás, ami közben a kutyának nem nagyon szabad mozogni, lépcsőzni, lejtőn, vagy emelkedőn menni. Aha. Én egy hegyen lakom, ahol alig van egyenes placc, ráadásul a másodikon. Anyut kértem meg, hagy legyen nála a Pákó a kritikus első négy hétben. Reméltem, hogy az allergiája bírni fogja, szerencsére nem volt gond. Mi Peruval szinte minden nap átmentünk és ott voltunk pár órát. De Pákó nagyon nehezen vette eleinte, hogy miért hagyom ott, és miért nem megyünk sétálni. Nagyon nehéz egy kutyát hetekig mozgáskorlátozás alatt tartani, még ha annyira lassú és nyugodt is, mint Pákó. Látszott rajta, hogy nagyon hiányoztak neki az ingerek.

Ugyanakkor eléggé el volt kényeztetve, anyukám főzött neki minden nap és a szigor se volt olyan, mint itthon. Nem tudom, hogy melyik tényező hatott leginkább a kutyára – a bezártság, a lábadozás, vagy az elkényeztetés -, de Pákó olyan dolgokat kezdett produkálni, amiket nálam soha. Kiállt az erkélyre és bárki ment el a ház előtt ugatott. (Aki ismeri Pákót tudja, hogy ez nem igazán jellemző rá.) Egyszer, mikor én mentem át és anyu ajtót nyitott, a kutya megugatott. Persze felismert, és abbahagyta, de nála már az is irtó fura, hogy megugat bárkit közelről. Ugyan ahogy öregszik, elkezdett kicsit rigolyásabb lenni és változott a viselkedése, de azért mellettem ilyet nem igazán csinált. Mikor még fiatal volt, olyan egy év körüli, akkor egyszer be is törtek úgy hozzánk, hogy ő bent volt a lakásban. Ez volt rá a jellemző. Szerintem a kutyaágyat is ki lehetett volna lopni alóla, olyan mélyen aludt sokszor.  

Mikor visszakerült hozzám – és szerencsére gyorsan gyógyult – akkor ezek a dolgok abbamaradtak, hamar visszaállt a régi rend. De nagyon érdekes volt ezt megélni egy olyan kutyánál, aki már lassan 10 éve él velem. Vajon milyen lenne Pákó, ha nem mellettem nő fel...?

A másik oldalon Peruval is izgalmas időszak volt ez. Tartottam tőle, hogy Pákó hiánya rosszul fog rá hatni, esetleg nyugtalan, bizonytalan lesz és még inkább követni akar majd engem. De nem így történt. Peru sokkal inkább élvezte, hogy a figyelmem csak az övé, és nekem se kellett szétszakadni. Tudtunk olyan programokat csinálni, amit a két kutyával egyszerre nem. Biciklivel futattam fent a hegyen, nagyokat futottunk, kirándultunk és Peru teljesen jól viselte az egyedüllétet is. Engem se követett, elvonult a helyére és lefeküdt. Kicsit olyan érzésem volt, hogy akkor vált felnőtt kutyává.

A műtét és az aggódás ugyan nem hiányzott, mégis örülök, hogy így alakult. Csak úgy biztos nem adtam volna oda Pákót senkinek egy hónapra és szerveztem volna e köré az életem ebben az időszakban. De mindenkinek jót tett ez a kis változatosság. Pákót anyám kényeztette és szerintem ezt mindketten élvezték :), Perunak megint egy új oldalát ismertem meg és sikerült ismét előre lépni egyet a megértésében.

Pákó ma már jól van, hűvös időben kifejezetten aktív (persze csak magához képest). Olyan, mintha pár évet fiatalodott volna, könnyebb a mozgása. Nagyon hálás vagyok a dokinknak és mindenkinek ajánlom, akinek hasonló gondja van (fent a nevére kattintva bejön a weboldala).

Mindezek kapcsán sokszor felvetődött bennem a gondolat, hogy Pákó már öregszik és ő sem élhet örökké. Nagyon fura, hogy 10 évesen ő már öregnek számít, én ennyi idősen még egy kisgyerek voltam. Velem van pár hetes kora óta, az egész élete a szemem előtt zajlik. Ennek kapcsán a saját életem mulandóságán is elméláztam, talán most először éreztem át igazán, hogy ez nem tart örökké nekem sem. Elkezdtem gondolkodni rajta, hogy mi az, amit tényleg szeretnék még elérni az életben, mert ezekért a dolgokért tennem is kell. Ami viszont nem is annyira fontos, azt el kell engedni, nem érdemes frusztrálni vele magam, hogy nincs meg. Ezek a felismerések sokat segítenek a jövőm tervezésében és a jelen értékelésében...