Elegem van!!!!! Szegény kutyáim fülével folyton van valami. Állandóan piszkálják, de közben érzékeny, fel-fel sírnak, vagy véresre vakarják. Pákó hasán kiütések, fején időnként rejtélyes kitüremkedések és a hátsó fertályát sokat nyalja. Peru a lábait nyalja véresre-gennyesre. Eddig valahogy nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az egésznek és végképp nem tűnt fel, hogy mindez egy dolog miatt lehet főképp: a táplálék allergia miatt. De most besokalltam. Sajnálom szegény kutyáimat és eldöntöttem, hogy háborút indítok az allergiájuk ellen. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez egyben a saját lustaságom legyőzésével történhet csak meg….

Mindig is tudtam, hogy a fehér szőrű kutyák, akárcsak a nagyon világos bőrű emberek, érzékenyebbek a bőrbetegségekre. Perunál ez durvább tünetekkel járt, már egészen kicsi kora óta. Ezért hamar elkezdtem felkutatni azokat a tápokat, amiben nincsen csirke. Merthogy a doki szerint az a legvalószínűbb, hogy arra allergiás. És a kálvária ezzel elkezdődött…

 … mert sokszor egy bárányos-rizses tápban is van csirke, meg különben is, nem is a csirke a fő para, hanem a gabona (a csirke csak azért, mert azzal etetik). Tehát gabona és csirkementes táp kéne. A csomagoláson fél infók, lefelejtett adatok és még sorolhatnám. Én ehhez nem értek, csak azt tudom, hogy hiába veszek nekik prémium tápot, ami elvileg allergiás kutyáknak szól (és már több félét kipróbáltam), mindig van valami bajuk. Az is lehet, hogy Pákó erős szőrhullása is emiatt van a kezdetek óta. Olyat is hallottam, hogy egyes tápoktól a pigmentek is erősödhetnek, lehet Puki ezért lett ennyire pöttyös…

A rendszerünkben gyakran elhangzik az ideológia, hogy a kutya régen is az emberi maradékon élt, ma is azon kéne tartani. Van aki szerint ez azért nem igaz, mert ma másfajta ételeket eszünk, és így a maradék is más (túl finomított, tartósított, stb.) A másik favorit a nyers hússal etetés, amiről nemrégiben olvastam is egy cikket. Ugrás a netre és keresgélés órákon át. Mert azt eldöntöttem, hogy ezen muszáj változtatnom. Új dolgokban, ahol sok az ellentmondás, vita, mindig az a legnehezebb, hogy az ember egy olyan forrást találjon, amit hitelesnek tart. Mert mindig, mindennek vannak ellenzői, ellen érvei...

Szerencsémre találtam egy olyan magyar blogot, ami a nyers etetést pártolja és elég átfogóan ír a dologról, íme: http://kutyakonyha.blogspot.hu/2011/02/ne-fozzunk-adjuk-nyersen.html

Amerikában és Ausztráliában BARF néven indult egy mozgalom, ami a nyers etetésről szól. Ott már lehet is kapni fagyasztott, vagy szárított húsokat, illetve menüket a kutyáknak. Nekik is van honlapjuk: http://www.barfworld.com/html/learn_more/Learning_directory.shtml

Aztán felfedeztem, hogy van egy magyar könyv a kutya etetéséről, másnap be is szereztem és már el is kezdtem olvasni. A címe: Mit egyen a kutyám? (Dr. Fodor Kinga) Erről még nem tudok nyilatkozni. Annyit már látok, hogy ez nem pont ugyanebben az irányzatban íródott, de majd ha elolvastam, akkor beszámolok a tapasztalatokról.

A kutyakonyhás blog szerint egy koplaló nappal kell kezdeni a váltást, így szegény fehérek hiába toporogtak nekem szombat este, hogy már ennének, elmaradt a lakoma. Másnap reggel irány a piac. Nagy eltökéltséggel mentem. Vennem kell valami húst, ami nem csirke, rizst, merthogy gabonát nem kaphatnak és zöldséget, gyümölcsöt. Az alap infók kb. úgy szóltak, hogy a kutya testtömegének 2%-át kell kapja, annak 70% hús, kevés csonttal, 15% gabona/rizs, 15% pedig nyers zöldség gyümölcs. Nem tudom mikor számoltam utoljára számológéppel, olyan gimis feeling volt, ahogy próbáltam összerakni, hogy akkor miből mennyi is kéne.

Tudni kell, hogy én magam nem vagyok egy nagy kajás. Mondhatni minimál-evő vagyok, anyukám nagy bánatára. Nálam a top kaja kb. a rántott csirke, krumplipüré, tejfölös ubisali és palacsinta desszertnek. Nem is értem, mi értelme van flancos kajákat csinálni, a legtöbbjét megkóstolni se vagyok hajlandó. Ennek hatására a főzés se lett a szenvedélyem, hiszen nem volt szükségem beletanulni. Az alapokat persze meg tudom csinálni, de az nem nagy ügy. Egy időben a süti sütést már-már mesterfokra vittem, de mivel a család nem igazán édesszájú, azzal is leálltam egy idő után. A mai életemben kissé időpocsékolásnak élem meg a vásárlással, főzéssel, mosogatással járó pepecselést, de ha egyszer lesz gyerekem, biztos máshogy állok majd hozzá.

Szóval piac. Tömeg. Egyébként jó feeling, mindig is szerettem piacra járni. Mondjuk a húsos pultoknál kicsit öklendezem és úgy nehéz a hentesre mosolyogva rendelni. Aztán kezdem konstatálni, hogy ez a piac nem éppen a csirkeallergiás kutyáknak árul húsféléket. Ami nem csirke, az rohadt drága. Alapvetően marha alkatrészekre utaztam, de sehol nem láttam. Maradt a sertés, amit meg kell főzni, szóval nem az igazi, de a semminél jobb. Este már kell valamit adjak a kutyáknak enni. Az olyan húsféléket pláne utálom, ahol még látszik, hogy az állat melyik része volt. A végén vettem disznó lábat, meg valami másik húsos csontot, mert csont nélkülit nem láttam egyáltalán. Zöldség-gyümölcs kategóriában almát és répát vásároltam. Majd meg szakadtam, olyan nehéz volt az egész. Hazavittem, hűtőbe be, aztán mentünk frizbi versenyt nézni.

Este értünk haza, akkor kezdtem el főzőcskézni. Nem épp a legjobb mulatság. Közben további matekozás, méricskélés a mérleggel. Kutyák már nagyon várták a kaját két nap után, de még hűlnie kellett. Az almát és a répát elkezdtem lereszelni, de hamar rájöttem, hogy a botmixer sokkal jobb erre a célra. Végre megkapták az új menüt. A lelkesedéssel nem volt gond, de a malac lábakat nagyon nehezen csámcsogták el. Persze közben körbetolták ötször a konyhakövön. Miközben néztem, ahogy szépen zsírozzák össze az egész konyhát, meg szórják a rizs darabokat mindenfelé, azon filóztam, hogy vajon erre mi a fenét fogok kitalálni, mert ezt így nagyon nem lesz pálya! (asszem csontokat lent fognak kapni a ház mellett)

Éjszaka arra ébredtem, hogy Pákó nyüszög az ajtónál, le akar menni. Hát persze, ha csontosat esznek, akkor egész más a széklet ürítési ritmus, forma és egyebek (és akkor még elő se jöttek a visszahányt csontdarabo). Félálomban, pizsiben, a ház tövében, amíg rájuk vártam azon töprengtem, hogy lehet nem elég nagy elhatározással indultam ebbe a háborúba, mert legszívesebben már holnap bedobnám a törölközőt. De „szerencsére” annyira vakarta a fülét mindkét kutya másnap, hogy teljesen ellegyezgettem a kétkedés és bizonytalanság felhőit. Muszáj végigcsinálnom, miattuk. Biztos csak a kezdet ilyen nehéz és később könnyebb lesz, megszokom majd.

A táp legnagyobb előnye a kényelem. De az iszonyatosan nagy előny! Hasonlítsuk csak össze:

Táppal etetés: egy hónapban egyszer egy zsák felcipelése (ha nem a futár hozza fel), esténként két pohár merítése/kutyánként, kis víz, „tied”

Házi etetés: heti bevásárlás (hol, mit, mennyiért, stb.), matekozás, porciózás, lefőzés, fagyasztás/olvasztás, mosogatás (a kutya edényét is gyakrabban kell), zöldség-gyümölcs aprítás, rizs főzés, „tied”, takarítás, új életritmusra átállás az új ürítési szokások szerint és kitalálni, hogy mi lehet a „jutalomfalat” a munkánál, azt is preparálni

Asszem érthető, miért etetnek többen táppal. De én ki kell bírjam legalább pár hétig, hogy kipróbáljam a házi etetést. Meg akkor tudom tesztelni, hogy mire allergiásak tényleg. Mondjuk, ha nyers hússal etetnék, akkor nem kéne főzni és mosogatni, ez csábító gondolat.

Viszont a nyers hús ebben a nyári melegben nagyon hamar romlik. Ha fagyasztom, akkor meg reggelente kivenni, stb.

Van aki azt mondja, hogy ha olyan húst tudunk csak adni a kutyának, amit tápszerrel, mesterségesen neveltek fel gyorsítva, akkor az se lesz különb a tápnál. Nem tudom. Mindenesetre nagyon rossz belegondolni, hogy mi emberek is mennyi olyan dolgot eszünk meg, amit nem kéne. Ezt a gondolatot inkább el is engedem…

Hát, itt tartunk most. Később beszámolok a további tapasztalatokról, élményekről. Addig is, ha valaki tud olyan hús beszerzési forrást, ahol olcsón lehet kutyáknak húst venni (nem csirkét), akkor kérem ossza meg velem. Köszi. :)

Ez a téma tavaly szeptemberben kezdett mocorogni a fejemben, mikor Vicki meglátogatott. (Ő az amerikai barátom, akihez majd megyek ki.) Nagyon rég nem volt Európában és azt hiszem, eléggé izgult az út miatt. Na igen, egy aprócska országot meglátogatni mindig izgalmasabb, hogy vajon mi vár ott. :)

A lényeg, hogy az érkezése előtt egyre több levelet írt, hogy mi mindent szerezzek be, vagy mit hozzon magával, mert ő otthon így szokta, meg úgy szokta. Én szívesen szereztem be a hozzávalókat (legnagyobb megelégedésemre a legtöbb dolog kapható is volt nálunk), de azért kicsit furcsálltam, hogy ennyire mindennek olyannak kell lennie, mint otthon. Utólag ő is mondta, hogy kicsit túlaggódta a dolgokat és sok mindent kipróbált itt nálunk. :)

Meg persze ott vannak a kulturális különbségek is. Például Amerikában nagyon sokan mosnak naponta hajat, vagy hosszú gyenge kávét isznak, de azt szinte folyamatosan napközben. Ezen kívül Vickinek vannak egyéni szokási is. Például reggel mindig két órával indulás előtt kel, mert szeret a kávé mellett reggel pötyögni a számítógépen. És ezt akkor is betartja, ha mondjuk 6-kor kell indulnia a reptérre…

Na itt kezdtem én el filózni a dolgokon, hogy hogy is van ez. Mik azok a szokások és miért is ragaszkodunk ennyire hozzájuk, vagy szakadunk el tőlük nehezen? Inkább segítenek, vagy inkább hátráltatnak?

A kíváncsiság kedvéért most megnéztem a Wikipédián és egy az egyben az van leírva, amire én is jutottam. Idézem:  „A szokások, sok ismétlés által automatizálódott cselekvések, melyek valamilyen szükséglet kielégítésére alakulnak ki. A cselekvések rendszeres gyakorlásának hatására a tudatos cselekvés tudattalan készséggé alakul, ezáltal az egyén gépiesen, külön tudati ellenőrzés nélkül, képes végrehajtani a cselekvést. A szokások tehát azok az automatikussá váló cselekvések, melyekről korábban tudatos döntés született és amelyek a tudat kontrollja nélküli cselekvésekké alakultak át. A szokások rendszere meghatározza a személyiséget. A szokások segíthetik vagy gátolhatják az egyén fejlődését, attól függően, hogy azok milyen irányban befolyásolják az élet minőségét.”

Ez persze nem nagy újdonság, gondolom mindenki tisztában van vele, max nem elmélkedett rajta még. A szokásokban pont az a szuper, hogy nem tudatosak, nem kell rajtuk gondolkodni. Viszont a szokások tudatosan alakíthatóak és innentől lesz érdekes a dolog! Hiszen milyen királyság, ha az ember hozzászokik, hogy minden nap sportol, olvas, egészségesen táplálkozik, időben elindul és megérkezik mindenhova, pozitívan gondolkozik, vagy amikor leszokik arról, hogy a facebook az első, amit megnéz, ha leül a gép elé, rágyújt rá/édességet eszik minden ebéd után vagy koszos cipőben megy be a lakásba.

Persze a változtatás nem könnyű, mert valójában az életünket átszövik a szokások. Ezek nem csak cselekedetek, hanem gondolatmenetek is. És mivel automatikusak, csak nagy odafigyeléssel lehet kilépni belőlük, megváltoztatni őket. Az első lépés mindenképp az kell legyen, hogy az ember kitűz egy célt, hogy mit szeretne bevezetni, vagy kivonni. Ennek megsegítésére nem árt pár dolgot kitalálni. Átalakítani, előkészíteni a környezetet, emlékeztető cetliket kitenni és hasonlók. Ezek a kapaszkodók nagyon kellenek az elején. És persze kell hozzá az elhatározás, nem is kevés! Nehéz nem visszaaludni, mikor azért kelek korábban, hogy olvassak fél órát, vagy figyelni a tartásomra, mikor már jól esne összecsuklani, vagy észrevenni, hogy megint túl hangosan beszélek a kutyákhoz.

Azt már korábban megtanultam, hogy ha az ember új célokat tűz ki maga elé, akkor nem szabad rögtön túl magasra tenni a lécet, mert akkor könnyen jön a kudarcélmény és onnan sokkal nehezebb folytatni. Leginkább a sport folytonos újrakezdése segített ezt megérteni. Ha az ember kihagy fél év aktív mozgást, nem szabad ott kezdeni, ahol abbahagyta, mert elmegy minden kedve a folytatástól. Én igyekszem úgy csinálni, hogy rögtön legyen egy kis sikerélmény, amihez nálam az is kell, hogy legyen benne kihívás is azért, szóval meg kell találni az optimális terhelést.

Pont mikor elkezdtem bevezetni, hogy a reggeli kávé mellett olvasok és utána megyek egy nagyot túrázni a hegyre a kutyákkal, akkor hallgattam Brian Tracy „A teljesítmény lélektana” című anyagot és az egyik rész a szokásokról szólt. Eszerint cselekedeteink 95%-át szokások határozzák meg és egy új szokás kialakításához, vagy egy régi megváltoztatásához 21 nap is elegendő lehet, de ez idő alatt végig dolgozni kell rajta. A 21 napot ők arra vezetik vissza, hogy a tyúk is ennyi ideig ül a tojáson. Nem tudom mi az összefüggés, de pont a mitikus 3 és 7 szorzata ez a szám. Ki tudja. Nekem jól hangzik. :)

A kutyáknak is vannak szokásaik, de ezeket vajon mennyire alakítottuk ki mi (és ha igen, mennyire tudatosan), vagy mennyire ők? A jól kialakított megszokások nagyon megkönnyítik a kutyával való életet, ezekre érdemes építeni. Ugyanakkor figyelnünk kell arra, hogy kutyánk milyen rossz szokásokat vesz fel és ezeket tudatosan, felkészülten megváltoztatni. Sokszor mi magunk is részesei vagyunk egy szokás kialakításának. Például én hajlamos vagyok nagyon hangosan szólni a kutyáknak, és néha túl sokszor ismétlem a mondandómat. Így kialakult, hogy egy hangjel, pláne ha halk, már nem is érdekes. Vagy ugyanilyen volt, amikor valamit behozattam Peruval és mielőtt beért volna vele hozzám, én elindultam felé. Egy idő után már bevárt. :)

Akarva-akaratlan megint a Tükör módszerhez lyukadtam ki, ugyanis ezeket a dolgokat a környezetünk visszatükrözéseiből lehet leginkább észrevenni. Nem hiszem, hogy mindig résen kéne lenni, nekem legalábbis időszakaim vannak, amikor tudatosan monitorozom magam egyes témákban és rászánom magam a változtatásra. Most pont egy ilyen időszakban vagyok egy ideje és nagyon jó érzés belegondolni, hogy mennyi mindenen tudtam már változtatni. Van egy-két nehezebb is, azon még dolgozom. Az egyik legnagyobb kihívás most vár még rám, ugyanis a kutyáimmal való felkészülés módján kell alapvetően változtatnom, de erről majd egy következő bejegyzésben… :)

Akinek volt már szerencséje találkozni velem fellépés előtt egy órával, vagy közvetlenül utána, tudhatja, hogy ilyenkor nem vagyok túl nyugodt, kiegyensúlyozott. Ha kutyás szakzsargonnal akarnám kifejezni, mondhatnám, hogy ilyenkor vagyok igazán kolerikus. :)

Amíg a bemutatócsoport vezetője voltam (az év elején átadtam a stafétát), addig a többieket is sikerült kellően feszült állapotba hoznom sokszor. Hogy mindez honnan fakad, és milyen érzés belülről egy bemutató? Nos, ebbe szeretnék egy kis betekintést engedni.

Kb. 6 éve jött létre a bemutatócsoportunk, gyakorlatilag egy műfajt teremtve ezzel. Pákóval nagyon könnyű volt dolgozni, mellette könnyedén vezényeltem, figyeltem a többieket. A munkája nagyon megbízható volt. Az össznépi simogatást és etetést is jól bírta, nem kellett rá túlzottan figyelni.

Aztán ahogy egyre ügyesebb lett a csoport, elkezdtük (na jó, elkezdtem) egyre feljebb tolni azt a bizonyos lécet. Elég maximalista tudok lenni és szerettem volna, ha nagyon profi anyagot teszünk össze. Persze a külső szemlélőknek ebből nem sok esik le, ez leginkább nekünk volt fontos. A közönség nem a nehézségi szintek szerint értékeli a produkciót, hanem aszerint, ami neki a leginkább tetszik. Jellemzően pont a rontásokon szoktak jókat nevetni, és nem látnak mögé, hogy melyik trükk mennyire nehéz.

Egyre összetettebb feladatokat találtunk ki és megalkottunk egy új koreográfiát is, ami kicsit túl bonyolultra sikerült. Nagyon sok benne a mozgás, a forma-váltás, és ezek ráadásul változnak aszerint, hogy épp hányan vagyunk jelen. További fejlesztés, hogy kivettük a vezénylést, és mindenkinek meg kellett tanulni, hogy a zenében melyik résznél mit kell csinálni.

Aki már valaha lépett fel valamilyen csoportos formációban, tudja, hogy már az se könnyű feladat, hogy mindenki mindig a helyén legyen, és jó időben mozduljon. Mindezt kutyával kivitelezni, igazi kihívás! A kutyák figyelmét a bemutatókon sokszor elvonja egy leesett lángos darab, vagy egy kürtős kalácsot majszoló gyerek. Ha meleg van, akkor nagyon nem esik jól nekik a munka, lelassulnak és nem is igazán akarnak dolgozni. Volt, hogy olyan hangos zenében léptünk fel, hogy a kutyák a saját gazdáik vezényszavait sem hallották. Máskor a kipukkanó lufik ijesztik meg a félősebbeket, vagy a nézőtéren levő kutyák hozzák őket lázba. És akkor a kutya lemarad, kifigyel, elindul másfelé, mást csinál, miközben a gazdinak tartania kéne a sort, vagy az adott formációt és az adott ritmusra mozogni. Ezt csak nehezíti, hogy a kutyát is nézni kell és a többieket is. Akinek kicsi kutyája van, annak ez még nehezebb, mert egy nagyobb kutyát még csak-csak érez az ember a lába mellett.

Csoportunk összetétele változott az évek során, de sosem voltak olyan szempontok, hogy milyen kutya nem kerülhet be. Van közöttük olyan, aki nagyon félős, mások nagyon érzékenyek, megint mások dominánsak. Teljesen átlagos kutyákról beszélünk. A Tükör módszeres nevelésnek hála jól szocializáltak és kijönnek egymással, de azért akadnak nehézségek. Például elvárni egy domináns kan kutyától, hogy tűrje el, hogy egy másik kan átugorja, vagy pont az ellenkezője, elvárni egy félős kutyától, hogy átugorja egy társát, nem kis terhelés nekik. Peru például hajlamos lenne bevédeni a nálam levő kaját más kutyáktól, arra is figyelnem kell, hogy ezt ne tegye.

A bemutatók helyszínére általában egy órával előbb meg szoktunk érkezni, hogy mi is lássuk a helyzetet, és a kutyák is szokják a közeget. Általában előtte még lejárjuk a koreót, hogy tudjuk, kinek hova kell majd állnia. Nálam ilyenkor szoktak kezdődni a nehézségek, mert rengeteg dologra kell figyelni. Beszélni kell a szervezőkkel, hogy akkor mit hogyan pontosan, le kell adni a zenét és egyeztetni kell a hangmérnökkel, keresni kell két molinó tartó embert és őket beavatni, hogy mi lesz a dolguk, össze kell szedni a csapatot, leosztani a feladatokat és megoldani a felmerülő gondokat (pl. pendrive-on hoztuk a zenét, de nincs laptop, vagy otthon felejtettük a molinót,vagy tűz forró aszfalton kéne fellépni, stb.).

Mindeközben ott vannak a kutyáink is, akik ilyenkor általában helyben maradnak. Csakhogy sokan már ilyenkor észrevesznek minket és nagy szeretettel jönnek érdeklődni, gratulálni, kutyát simogatni, vagy saját kutyát odaengedni. És talán ez a legnehezebb része. Mert nem tudunk ennyi felé figyelni és az emberek sajnos legtöbbször egyáltalán nem érzik ezt. Valaki kutyáját csak akkor szabadna megközelíteni, ha a gazda figyel, ott van és nyugtázza az eseményeket. Fekvő, helyben maradó kutyához nem szabad más kutyát vinni. Simogatni, becézgetni sem ildomos, hiszen a legtöbb kutya erre feláll, azaz nem azt csinálja, amire a gazdája kérte. A mi kutyáink pedig már nagyon tudják, hogy mikor vagyunk bemutatón, ahol a gazdi kevésbé tud figyelni, sokan viszont direkt hozzájuk jönnek kedveskedni és ezzel a kutyák hajlamosak is visszaélni.

A rendezvényeken sok a gyerek és a kisebb korosztály nagyon mozgékony, hangos tud lenni és sokaknak nincs megtanítva, hogy hogyan kell egy kutyát megközelíteni. A mi kutyáink már hozzá vannak ehhez szoktatva, de így se mindenki szereti, ha egy idegen kisgyerek hirtelen a nyakába borul hátulról.

Amikor idegen kutyát akar megsimogatni az ember – és mindegy, hogy gyerek vagy felnőtt – először mindig a gazdival kell konzultálni. Utána szemből kell közelíteni, de leginkább a kezünket kirakva hagyni, hogy a kutya jöjjön oda hozzánk. És aztán lehet simogatni.

Az érzékenyebb, félősebb kutyák fenyegetésnek vehetik az erős szemkontaktust, a nagyon direkt szembejövő mozgást, a kutya fölé hajlást, a kitárt karokat, vagy mondjuk a nyak átölelését. Ha a kutya úgy érzi, fenyegetik és beszorítják, akkor pánikból oda kaphat. A legjobb lenne ezeket általános iskolában, óvodában tanítani a gyerekeknek. Itt egy video pont egy argentin doggal, tanulságos:

A kutyának elsősorban a gazdára kell figyelnie (legalábbis ha jól van nevelve) és ebben megzavarni nem szép dolog. Leginkább akkor lep meg, hogy ezzel az emberek mennyire nincsenek tisztában, amikor a tv szereplések előtti másodpercekben, mikor bármikor behívhatnak, a stábtagok elkezdik a kutyát hívogatni, simogatni, akár etetni és nekem kérdéseket feltenni vele kapcsolatban.

Ezek miatt a dolgok miatt vagyok feszült a bemutatók előtt és közvetlenül utána. És persze mindezt úgy, hogy két argentin dogra kell figyelnem. Peru nem is igazán alkalmas erre a feladatra, az ő idegrendszerének sok ez a terhelés.

De persze ezeken túl ott vannak a dolog szépségei is. Jó látni, hogy az emberek többsége mennyire szereti a kutyákat, hogy tetszik nekik a műsor és csodálják a mi kutyáinkat, hogy érdeklődnek a módszer iránt és talán ők is elindulnak ezen az úton. Mindig nagy öröm, ha olyanokkal találkozunk, akik a fentiekkel már tisztában vannak és gyerekeiket is eszerint nevelik.

A csapat is szuper, a sok közös kaland nagyon összekovácsolt minket. A bcs-s karácsonyokon saját készítésű ajándékokat adunk egymásnak, a szülinapok alkalmából tortázunk az edzéseken, vigyázunk egymás kutyáira, ha valakinek el kell utaznia és sok közös programot szervezünk, ahova többnyire a kutyákat is visszük. :)

Ezt a bejegyzést az ihlette, hogy most vasárnap beugrottunk egy fellépésre és egy hosszabb nyugis időszak után még inkább éreztem, hogy mennyi odafigyelést, koncentrációt igényel ez a dolog. Nagyon jó a részének lenni, de sok munka is egyben.

Nem is volt olyan rég, hogy leírtam, Pákó makkegészséges, amikor is egy februári nap arra értem haza, hogy ahogy a kutya felkelt, az egyik hátsó lábára nem tud ráállni és nagyon sír. Először rögtön arra gyanakodtam, hogy valami izomgörcs lehet, mert olyan már volt neki korábban és akkor is hasonlóak voltak a tünetek. Próbáltam masszírozni a lábát és mozgatni, kicsit talán javult is. Bár sántított, már nem sírt. Sétáltunk is egy rövidet. Aztán éjszaka többször is arra ébredtem, hogy a kutya felsír egy mozdulatnál. Nagyon rossz ilyenre ébredni és tehetetlenül figyelni, hogy mi lehet a baj. Az izomgörcs nem tűnt jó megállapításnak, mivel az ennyi ideig nem szokott tartani és nem is volt bedurranva a combja. Reggel rögtön a dokinál kezdtünk. Röntgen, vizsgálatok és egy gyanú, hogy Pákónak caudája van, azaz egy csontkinövés a gerincnél, ami azért keletkezett, hogy két csigolya nem megfelelő illeszkedését ellensúlyozza, de mostanra már a gerincvelőt is nyomhatja. Ha ez van, akkor műteni kell. Para a köbön - közel 10 éves kutyának gerincműtét - nem örültem.

Lementünk Kaposvárra MRI-re, hogy biztosat tudjunk. A gyanú beigazolódott. Szerencsére nagyon jó kezekben voltunk, dr. Seregi Antal volt a dokink, ő műtötte meg Pákót. Teljesen bíztam benne és nem csak szakmailag volt nagyon ott a szeren, de nagyon kedves és megértő volt velem, mint aggódó gazdival.

Hamarosan kiderült, hogy az egész procedúra legnehezebb része nem is maga a műtét, hanem utána a 6 hét lábadozás, ami közben a kutyának nem nagyon szabad mozogni, lépcsőzni, lejtőn, vagy emelkedőn menni. Aha. Én egy hegyen lakom, ahol alig van egyenes placc, ráadásul a másodikon. Anyut kértem meg, hagy legyen nála a Pákó a kritikus első négy hétben. Reméltem, hogy az allergiája bírni fogja, szerencsére nem volt gond. Mi Peruval szinte minden nap átmentünk és ott voltunk pár órát. De Pákó nagyon nehezen vette eleinte, hogy miért hagyom ott, és miért nem megyünk sétálni. Nagyon nehéz egy kutyát hetekig mozgáskorlátozás alatt tartani, még ha annyira lassú és nyugodt is, mint Pákó. Látszott rajta, hogy nagyon hiányoztak neki az ingerek.

Ugyanakkor eléggé el volt kényeztetve, anyukám főzött neki minden nap és a szigor se volt olyan, mint itthon. Nem tudom, hogy melyik tényező hatott leginkább a kutyára – a bezártság, a lábadozás, vagy az elkényeztetés -, de Pákó olyan dolgokat kezdett produkálni, amiket nálam soha. Kiállt az erkélyre és bárki ment el a ház előtt ugatott. (Aki ismeri Pákót tudja, hogy ez nem igazán jellemző rá.) Egyszer, mikor én mentem át és anyu ajtót nyitott, a kutya megugatott. Persze felismert, és abbahagyta, de nála már az is irtó fura, hogy megugat bárkit közelről. Ugyan ahogy öregszik, elkezdett kicsit rigolyásabb lenni és változott a viselkedése, de azért mellettem ilyet nem igazán csinált. Mikor még fiatal volt, olyan egy év körüli, akkor egyszer be is törtek úgy hozzánk, hogy ő bent volt a lakásban. Ez volt rá a jellemző. Szerintem a kutyaágyat is ki lehetett volna lopni alóla, olyan mélyen aludt sokszor.  

Mikor visszakerült hozzám – és szerencsére gyorsan gyógyult – akkor ezek a dolgok abbamaradtak, hamar visszaállt a régi rend. De nagyon érdekes volt ezt megélni egy olyan kutyánál, aki már lassan 10 éve él velem. Vajon milyen lenne Pákó, ha nem mellettem nő fel...?

A másik oldalon Peruval is izgalmas időszak volt ez. Tartottam tőle, hogy Pákó hiánya rosszul fog rá hatni, esetleg nyugtalan, bizonytalan lesz és még inkább követni akar majd engem. De nem így történt. Peru sokkal inkább élvezte, hogy a figyelmem csak az övé, és nekem se kellett szétszakadni. Tudtunk olyan programokat csinálni, amit a két kutyával egyszerre nem. Biciklivel futattam fent a hegyen, nagyokat futottunk, kirándultunk és Peru teljesen jól viselte az egyedüllétet is. Engem se követett, elvonult a helyére és lefeküdt. Kicsit olyan érzésem volt, hogy akkor vált felnőtt kutyává.

A műtét és az aggódás ugyan nem hiányzott, mégis örülök, hogy így alakult. Csak úgy biztos nem adtam volna oda Pákót senkinek egy hónapra és szerveztem volna e köré az életem ebben az időszakban. De mindenkinek jót tett ez a kis változatosság. Pákót anyám kényeztette és szerintem ezt mindketten élvezték :), Perunak megint egy új oldalát ismertem meg és sikerült ismét előre lépni egyet a megértésében.

Pákó ma már jól van, hűvös időben kifejezetten aktív (persze csak magához képest). Olyan, mintha pár évet fiatalodott volna, könnyebb a mozgása. Nagyon hálás vagyok a dokinknak és mindenkinek ajánlom, akinek hasonló gondja van (fent a nevére kattintva bejön a weboldala).

Mindezek kapcsán sokszor felvetődött bennem a gondolat, hogy Pákó már öregszik és ő sem élhet örökké. Nagyon fura, hogy 10 évesen ő már öregnek számít, én ennyi idősen még egy kisgyerek voltam. Velem van pár hetes kora óta, az egész élete a szemem előtt zajlik. Ennek kapcsán a saját életem mulandóságán is elméláztam, talán most először éreztem át igazán, hogy ez nem tart örökké nekem sem. Elkezdtem gondolkodni rajta, hogy mi az, amit tényleg szeretnék még elérni az életben, mert ezekért a dolgokért tennem is kell. Ami viszont nem is annyira fontos, azt el kell engedni, nem érdemes frusztrálni vele magam, hogy nincs meg. Ezek a felismerések sokat segítenek a jövőm tervezésében és a jelen értékelésében...

Ki vagyok és miért írok blogot? Vámosi-Nagy Nórának hívnak. Köznyelven mondva kutyakiképző vagyok, de ha engem kérdeznek, akkor „Tükör oktató”. A Tükör módszer társalapítójaként a kezdetektől fogva jelen vagyok és részt veszek a módszer fejlesztésében. Leginkább talán a Népszigeti Bemutatócsoport vezetőjeként és a Klikk! című könyv szerzőjeként azonosítanak. 

Fantasztikus utazás ez, ami mindig új tájakra visz, új felfedezésekhez juttat el, és ezeket szeretem másokkal megosztani. Világ életemben imádtam az állatokat, különösen a kutyákat. Mindig lenyűgözött a viselkedésük, szerettem volna jobban érteni őket. Azt hiszem volt is hozzá adottságom, de a türelemnek híján voltam és önfegyelemből is volt mit tanulnom.

Laikus gazdaként kezdtem, ahogy mindenki más. De borzasztó kíváncsiság hajtott, mindent tudni, érteni akartam. Habzsoltam a kutyázást, hiszen gyerekkorom óta erre vágytam. Egy idő után jobban élveztem megkeresni a válaszokat, mint készen megkapni őket. Sose az eredményekre hajtottam, hanem az odavezető út érdekelt. Fantasztikus érzés összhangban lenni a természettel, egy állattal és másokat is segíteni ennek elérésében.

A kutya egy különleges élőlény, szerintem semelyik másikhoz nem hasonlítható. Léte, élete minősége teljes mértékben az ember kénye kedvének van kitéve. Ezzel könnyen vissza lehet élni, de ez egyben egy hatalmas felelősség és lehetőség is. Ha kellő alázattal, és szembesülési hajlammal áll hozzá az ember, nagyon sokat tanulhat magáról és a világ működéséről egy kutya által. A mai világban a kutya egy kapocs az ember és a természet között.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy azzal foglalkozhatok, amivel szeretek, megtaláltam a helyem és a küldetésem. Bár sok más dolog is nagyon érdekel, igyekszem nem túlvállalni magam. Most épp egy hatalmas feladat előtt állok, készülök ki Amerikába, megnyitni ott az első Tükör módszeres kutyaiskolát. Nem tudom még, mit hoz a jövő, kíváncsian várom. Ez a blog azért jött létre, hogy ennek a kalandnak mások is részesei lehessenek, hiszen a Tükör módszer nem az enyém, hanem nagyon sokunké…