Az utóbbi időben nem sokat dolgoztam a kutyáimmal. Pákóval már nem is nagyon lehet, Perura viszont ráférne még egy kis csiszolgatás. Január óta nem járok már a bemutatócsoportos edzésekre, átadtam a stafétát, meg Perunak amúgy is sok volt a bemutatózással járó stressz. Viszont ezek voltak a rendszeres gyakorlások az életünkben. Persze ezen kívül is dolgoztunk, de változó lendülettel, célokkal. A második kutyánál valahogy hamarabb elszáll az ember lelkesedése, kitartása – legalábbis nálam így volt – hiszen már kevesebb az új, felfedezni való dolog. Mindig is az volt számomra a legérdekesebb a kutyáimmal való munkában, hogy megtaláljam valaminek a módját, nem maga az eredmény. Ugyanakkor magasak az elvárásaim magammal szemben, mégiscsak illene magas szintű munkát összerakni Peruval.

Sok kutyás ágazatot kipróbáltam, és számomra a megmérettetésre legalkalmasabb mindig az engedelmes volt, így maradjunk annál. Megnéztem és már meglepően sok magasabb szintű vizsgám van vele engedelmesből, de ezek a vizsgák elég esetiek. Én egy stabil, megbízható munkát szeretnék, olyan 90 feletti ponttal ha lehet, 7-es szinten. (K99-es vizsgarendszerben 7-es szint, HPO-ban 3-as)

Korábban több dolog is nehezítette a felkészülést. Egyrészt túl sok mindent csináltam a kutyával egyszerre és így kevesebb idő, energia, motiváció maradt pont a legnehezebb ágazatra. A bemutatócsoportos munka eléggé ellen-dolgozott az engedelmes anyagnak, mert ott sokkal kisebb elvárással meneteltünk, mivel egymásra, a zenére és a koreóra kellett elsősorban figyelni. Aztán volt néhány gikszer is, amit esélyes, hogy én rontottam el: Perut fiatal korábban sokszor ültettem, fektettem labdával, talán ez is közrejátszhatott abban, hogy mind az ülése, mind a fekvése egy számomra megoldhatatlannak látszó problémahalmazzá fokozódott. Mindig csak félig ült (guggolt), vagy feküdt, feszülő izmokkal, ugrásra készen, bizonytalanul. Már a vezényszó kiadásánál is úgy reagált, mintha valami tüzes parázson kéne átmennie és nagyon kényszeredetten csinálta meg a dolgokat, mint egy berozsdásodott gépezett. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy nagyon utálja, ha ott hagyom bárhol, ő mindig közel akar lenni hozzám és hát ugye ülve, meg fekve azért néha maradni kell helyben. A lényeg, hogy hiába van egy gyors kutyám, a pózosai brutál gázok voltak. Idő közben az apportunk is szétesett. Szerintem egyszer valami kutyakaki mellé dobhattam az apportfát, mert undorodva köpte ki és utána mindig körbeszaglászta az apportfát és csak fél fogheggyel tartva hozta be, ha épp nem ejtette el addig. Nyár elején Illés Anitával és Benkő Fruzsival egyszer összeültünk egy bambira és sopánkodtunk azon, hogy milyen kár, hogy nem dolgozunk rendesen a kutyáinkkal. Álmodoztunk, hogy milyen jó lenne egy edző, aki kézben tartja a dolgokat és nekünk csak dolgozni kell mellette. Szó szót követett, míg végül fellelkesedtünk és úgy döntöttünk, hogy csinálunk hárman egy munkacsoportot.

Félve vágtunk bele, mert sok ilyen kezdeményezés halt már hamvába a kutyasulin, amolyan utolsó lehetőségnek fogtuk fel. A lényeg, hogy tartsuk, motiváljuk, segítsük egymást, de mindenki arra készül, amire akar és úgy, ahogy szeretne. Heti egy edzés korán reggel - mivel nyári meleg van – és még egy opcionális, a többit mindenki otthon, egyedül. A dologhoz hozzátartozik, hogy Anita munkáját Echoval, a beauceron-jával a kezdetektől végigkísértem fél szemmel, kicsit irigykedve. Anita nem csinált nagyon más sportágat Echoval, tudatosan azért választotta, mert obedience-zni akart vele és kölyök kortól fogva úgy is készítette fel. Láttam én már sok gyönyörűen dolgozó kutyát, de Anita szemlélete, gondolkodása a kutyázásban nagyon hasonlít az enyémhez, így könnyebb volt azonosulnom vele. Ráadásul nem is azon múlt, hogy iszonyatosan sokat gyakoroltak volna, sokkal inkább a tudatosság mértékén. Én korábban sokkal többet dolgoztam a kutyáimmal, de nem ennyire célorientáltan, egyszerre több dolgot is csináltam. Most viszont a szemem előtt láttam ennek a felkészítésnek a hatékonyságát és elhatároztam, én is kipróbálom.

Eleinte nagyon nehéz volt nekem, mert azt szoktam meg, hogy ha gyakorlok a kutyával, akkor az egy-máfél-két óra. Most viszont – nem utolsó sorban a nyári meleg miatt – a gyakorlások maximum 20 percesek voltak. Nagyon nehéz volt abbahagyni, kiszállni a megszokásból. De szerencsére hamar jöttek az apró eredmények és később kifejezetten élveztem, hogy kevesebb munkával előrébb tartok, mint korábban sok-sok gyakorlással. Olyan dolgok is elkezdtek javulni, amik már régóta gondot jelentettek. A dolog lényege, hogy egy bizonyos felkészítő, tanítási szakasz után már csak a tökéletes munka kap megerősítést. Ehhez persze a kutya eleinte sok segítséget, nagy motivációt kap és csak nagyon rövid ideig dolgozik, amíg még pont jól csinál mindent. Azaz nem folyamatos terhelés van sok javítgatással – amit én korábban csináltam. Mindehhez nagyon nagy összpontosításra, tudatosságra van szükség, mert minden apróságot észre kell venni a kutyán is és magunkon is. Ezért is jó, hogy vannak csoporttársaim, „külső szemek”.

A kezdetekben nekem többnyire inkább otthon kellett dolgoznom, méghozzá vacsi előtt a fektetésen. Nem tudom, hogy az alattam lakó mennyire örült :), de egy szupergyors, végigvitt (könyök a földön) fekvést kellett Perunak produkálnia, hogy ehessen. Később az ül is előkerült így, vagy épp a folyamatos szemkontaktus láb mellett kitartóan. Aztán az itt megnyert gyorsaságot, pontosságot vittük ki a pályára, és majd ezt kell átcsempészni a vizsgába. Szépen alakul a munka, pedig nem dolgozzuk halálra magunkat és így duplán élvezetes. :) Van közben időnk a frizbizést is gyakorolni és feltett szándékom a triebballt is tökélyre fejleszteni. Ja, és járunk megint őrző-védőre is, oda is új koncepció szerint, de erről majd később. Illetve van egy titkos tervem, egy projekt Peruval, de ezt még nem leplezném le, majd csak ha alakul a kivitelezése. :) Azt hiszem októberben lesz legközelebb vizsga, addigra remélem összeáll az anyag. Nekem ez a szemléletváltás egy mérföldkő az életemben, ahogy anno az a belga szeminárium volt, amit a világbajnokok tartottak és tőlük tanultam, hogy munkacsoportban és megírt programtervvel mennyivel hatékonyabb a felkészülés. Szeretem ezeket a mérföldköveket. :)

Alszanak a Drágaszágok :)